A
kiskutya számára nem jelent különösebb
megrázkódtatást a hasraesés, a kisgyerekben
viszont ugyanez kellemetlen emléket hagyhat. Az az eb, aki egy
csemete felnövekvését már
végigasszisztálta, a következônél
már képzett babysitternek bizonyul: képes
megtanulni, hogy ne döntse fel a bizonytalanul totyogó
emberkét. Minden körülmények között
meg kell követelni tôle, hogy ne ugráljon fel a
gyerekre és semmit ne próbáljon meg kivenni a
kezébôl. A gyerek labdája és a kutya
labdája két külön dolog, s ezt elsôsorban
az ebbel kell világosan megértetni. A kisgyerek gyakran
túlterheli a kutyát: fülét, farkát
markolássza, szôrét cibálja, a szeme
felé nyúl – figyeljük a kutya
reakcióit, s ha vissza akar vonulni, adjuk meg rá a
lehetôséget. Ha a kisbaba születésekor
éppen nincs kutya a háznál, a kölyök
beszerzésével érdemes megvárni a gyerek
hároméves korát: ekkor már meg lehet vele
beszélni, hogy hagyja békén az állatot, ha
eszik vagy pihenni akar. A higiénia alapvetô
követelményeit is nehéz megvalósítani
addig, amíg a kétlábú és a
négylábú csemete egyaránt
válogatás nélkül mindent a
szájába vesz és felváltva hagyja a
névjegyét a szônyegen... Vannak fajták,
amelyek kimondottan híresek gyerekszeretetükrôl:
ilyen például a boxer, aki mindig kapható egy kis
játékra (vigyázat: kivételek még itt
is akadnak!). Óvatosan kell bánni viszont azokkal az
egygazdás ôrzô-védô fajtákkal,
amelyekben igen erôs a rangsorképzés
ösztöne. A leggyakrabban dobermannokkal fordul elô,
hogy megpróbálnak fölébe kerekedni a gazda
gyermekeinek. Ahol több kutya van, ott különös
elôvigyázatossággal kell eljárni: két
eb már falkaként viselkedik, s ha csak egymással
kapnak is össze a gyerek feje fölött, már
kész a baj. Barátainkról a kutyákról